Jogom van hozzá!

Az önismereti munka egyik legfontosabb része, hogy megtanuljuk meghúzni a határainkat. A legtöbb ember úgy nőtt fel, hogy mindig alkalmazkodott, megfelelt, mások igényeit a sajátjai elé helyezte. Nem mert nemet mondani, nem mert kiállni magáért és gyakran hagyta, hogy mások átlépjenek rajta. 

Ezért az önismeret első nagy lépése hogy jogunk van nemet mondani, magunkat választani, határokat húzni. És ez fontos, de az elmúlt időszakban valami nagyon megváltozott.
A pszichológiai fogalmak bekerültek a hétköznapi beszélgetésekbe, mindenki a határairól, a szükségleteiről, az önazonosságról beszél. Ez önmagában jó dolog lenne, mégis sokan átesnek a ló túloldalára. 

Manapság ez a mondat szinte varázsszóvá vált. Ha kimondjuk, mintha minden vita lezárulna, minden következmény eltűnne és minden döntésünk automatikusan helyessé válna.

De valóban így van? Mikor lett rendben, hogy az önismeret nyelvét, eszközeit és fogalmait nem fejlődésre, hanem önigazolásra használják emberek?

Persze! Jogod van nemet mondani.
Jogod van változni, kilépni olyan helyzetekből, amelyek már nem szolgálnak téged és jogod van határokat húzni. Sőt, kell is!

De az önismeret nem arról szól, hogy megtanuljuk, hogyan helyezzük magunkat mindenki más elé. És végképp nem arról, hogy felmentsük magunkat a tetteink következményei alól.

A valódi önismeret nemcsak azt tanítja meg, hogy mire van szükségünk. Szorosan ott van mellette a felelősség vállalása is. A tudat, hogy a döntéseink hatással vannak másokra.

Sajnos egyre gyakoribb, hogy valaki azzal indokolja bántó, érzéketlen vagy felelőtlen viselkedését, hogy:
* Most már meghúzom a határaimat.
* Én csak önazonosan élek.
* Nekem erre van szükségem.
* Nem akarok megfelelni másoknak.
* Jogom van hozzá!

És valóban joga van hozzá, de a döntései következményét már nem akarja vállalni. 

Mert mi van, ha egy másik ember sérül? Maradhatnak kimondatlan kérdések, feldolgozatlan veszteségek, összetört bizalmak és mély sebek. Az már nem az ő dolga?

Az önismeret nem arra való, hogy elegáns szavakkal csomagoljuk be az empátia hiányát. Nem arra való, hogy spirituális vagy pszichológiai fogalmakkal igazoljuk az önzést és végképp nem arra való, hogy mások érzéseit jelentéktelenné tegyük.

Az egyik legveszélyesebb dolog, amikor valaki már olyan jól megtanulta az önismeret szókincsét, hogy minden döntésére talál egy jól hangzó magyarázatot, miközben egyetlen pillanatra sem néz rá arra, milyen nyomot hagy maga után.

Mert lehet valaki tudatos, közben bántó.
Lehet valaki önazonos és közben érzéketlen. Határozott, megis romboló.

A tudatosság nem egyenlő a felelősség elhárításával, sőt. Minél több önismerettel rendelkezünk, annál nagyobb felelősségünk van abban, hogyan bánunk másokkal. A valódi fejlődés nem csak az, hogy felismerem a saját határaimat, hanem az is, hogy képes vagyok egyszerre figyelembe venni a saját szükségleteimet és a másik ember méltóságát is.

Nem minden önvédelem, ami annak látszik. Nagyon sokszor inkább csak önigazolás.

Nem minden, amire jogunk van, szolgálja a kapcsolatainkat, az emberségünket vagy a lelkiismeretünket.

Az önismeret célja nem az, hogy bármit megtehessünk, hanem az, hogy tudjuk, mit miért teszünk és vállaljuk érte a felelősséget. Minden döntésünk nyomot hagy és következményt hoz. 

Amikor a kezedbe fogsz egy követ és eldöntöd, hogy a vízbe dobod irányíthatod azt, hogy milyen messzire hajítod, milyen erősen, milyen magasról. De a keletkező hullámokra már nincs ráhatásod. Azokat már nem te irányítod.